Ez egy interjú velem az álmok és a halál kapcsolatáról

-         Mi az álom?

Többféle meghatározása is adható.

A szent hitek szerint például:

Az álom önmagunknak feladott levél… (Talmud), mely önmagunkról, a világunkról szól.

Az álom az ágyunkban fekve a mi fejünk látása – így fogalmaz a Károlyi-féle Biblia, mely látás olykor isteni üzenetet is tartalmazhat.

Fiziológiai értelemben az álom az alvás ún. REM (rapid eye movements(/gyors szemmozgás) -fázisában fellépő, az EEG által béta-,alfa- és théta-hullámokkal jelzett központi idegrendszeri aktivitás terméke, melyet egyrészt a többé-kevésbé összefüggő, belső hallucinációszerű érzékletek megszaporodása, másrészt a motoros reakciók erős gátlás alá kerülése, kikapcsolása jellemez.

A pszichológia egyik nagy atyja, C. G. Jung szerint az álom a tudattalan aktuális helyzetének spontán önábrázolása szimbolikus kifejezési formában. Az életünk mítoszban elmesélve. Az álom élő mítosz. A mindig élő dolgok világa szemben a különböző vallások dogmáinak merevségével. A mitológiai világegyetem elemeiből táplálkozó, dinamikus eleven erő, tudat és tudattalan, emberi, isteni szférák közötti szabad kommunikációs csatorna. Kapukat nyit a létezés végtelensége felé, erőteljesen az érzelmeinkre hat, s így az intellektusnál jóval ősibb, mélyebb szintekre hatol: megváltozott tudatállapotba juttat.

Az álom, tanítás életről-halálról, isteni-emberi világ kapcsolatáról.

Az álom a másvilág pereme. A halál előszobája.

- Hogyan keletkezik?

A kutatások még abban sem biztosak, hogy pontosan hogyan is keletkezik a tudatos gondolat, tehát hogy miben különböznek az agyban található sejtek a test egyéb részein található sejtektől olyannyira specifikusan, hogy ilyen magas szintű gondolkodási módokat szülnek, mint amivel mi, emberek rendelkezünk.

Így aztán az álom keletkezéséről, ami nem a nappali tudatos gondolkodás terméke, még kevesebb információnk van, bár kutatjuk.

Egyes spirituális jellegű vélemények szerint az agy mintegy „monitorként” szolgál pusztán más világokból érkező üzenetek közvetítéséhez, a tudományos vélemény szerint az álom a központi idegrendszeri aktivitás hallucinációszerű terméke.

- Mit mutat meg számunkra?

Az álomnak van egy manifesztálódó „mese része”, és egy rejtett (latens) jelentése.

Ha megfejtjük a mese részt, akkor kibontakozik az addig rejtett történet, és ebben a pillanatban azonnal meglátjuk, hogy az álmaink rólunk mesélnek, a nappali tudatunkkal soha nem látott képeket mutatnak nekünk saját magunkról, az életünkről.

Mivel befelé vezető ösvény az álom, így tehát kitágultabb tudatú világunkba visz, ahol magunkhoz ölelhetjük csillagösvényes belső univerzumunkat.

Azaz megmutatja, hogy a világ mennyivel mélyebb-magasabb-szélesebb, mint aminek látszik.

Az ókori ind bölcseleti művek, az Upanisadok szerint a szívben világló Embernek két állapota van, az evilági és a túlvilági. A harmadik, középső állapot az álom. Ebből a középső állapotból rálát a két másikra, az evilágira és a túlvilágira.

Megmutatja tehát, hogy honnan érkeztek a tudásaink szörnylényekről, mesékről, mítoszokról, csodákról, istenekről, angyalokról, túlvilágról.
- Mi a különbség az ébren álmodás és az “alva” álmodás között?

Amikor ébren álmodunk, akkor ez inkább álmodozás. Azaz elcsavargunk a múltba, az emlékek világába, vagy a vágyott jövőbe. Ez utóbbiba általában azt fantáziáljuk, amire vágyunk, amiről ábrándozunk. Ilyenkor a tudatunk tisztában van a valósággal, azaz, hogy közben például a szobában ülünk. És a tudatunkkal irányítjuk is azt, amit látni szeretnénk.  Ébren álmodunk egy jó könyv olvasása során is. Átlépünk annak a világába, de nem veszítjük el a kapcsolatot teljességgel a valósággal.

Amikor viszont „alva” álmodunk, akkor ez a kapcsolat elvész. Általában nem vagyunk tudatában annak, hogy miközben álmaink földjén csatangolunk, a testünk valójában egy ágyban fekszik. Az álomképek önkényesen futnak le, nem tudjuk őket befolyásolni. Ez alól csak az ún. tudatos álmodás kivétel.
- Tudjuk, az éjszakai alvás a “kis halál”, a fizikai test elmúlása pedig a “nagy halál” állapota. Mégis, milyen különbségek vannak, az időtartamon :-) túl?

A megfigyelések szerint az életfunkciók állnak le, tehát a halottnál is ott a test, de nem lélegzik, nincs szívverés, beáll az agyhalál. Hosszabb idő elteltével a test bomlani kezd, nincs meg már meg benne valami, valami, ami korábban egyben tartotta. Álmainkból felrázhatók vagyunk, a halálból nem.

A vallási tanok úgy mondják, hogy ilyenkor a lélek végképp elhagyja a testet.


- Hová érkezünk olyankor?

Fogalmam sincs. Ugyanis nem olyan régen döbbentem rá arra, hogy valójában, amit a régiek „túlvilágként” kódoltak, az nem más, mint a hétköznapi tudaton valóban „túli” világ: azaz a tudattalan világa.

Amit a halálról, másvilágról a vallások, mítoszok, próféták, avatárok tudnak, azt az álmokból, látomásokból és a klinikai halál állapotából visszatérők élményeiből tudjuk. Viszont van egy óriási ” probléma”: ezek mind élők élményei!

Az ősi ember egy másvilág, túlvilág tényét érezhette abban, hogy egyszerre aludt egy helyben és élte át (álmában) más helyszíneken a legkülönfélébb kalandokat. Vannak emberek, akik istenekkel, isteni (más)világokkal álmodnak, én is közéjük tartozom. És ezeknek az embereknek az álomélményeire, továbbá látomásos emberek hallucinációira épültek fel az egyházak! C.G. Jung szerint a tibetiek híres Bardo tö dol-ja, amit a bardo-létről, a túlvilágon bolyongó lélek élményeiről leír, az valójában nagyon hasonlít a pszichózisban szenvedők élményvilágához, és teszem hozzá most én: az álomélményekhez. A tibeti „halottaskönyv” egyik részében leírtak erőteljesen hasonlítanak a rémálmok iszonyatos, lidércnyomásos jellegére. A rémalakok teljesen valóságosnak tűnnek, az álmodón/ a meghalt bardo-testén eluralkodik a rettegés, a helyzetét kilátástalannak érzi. A tibeti tanok szerint van tehát pokol és menny, de nem valami rajtunk kívül álló szellemi hatalom ítél a sorsunkról a túlvilágon, hanem kizárólag a tudatállapotunkon múlik az, hogy a halál utáni vízióink milyen természetűek lesznek.  A tudat saját fényét, boldogulását, illetve saját sötétségét, félelmeit, rémeit, szorongásait, sugározza mindenfelé.

A vallások, ezoterikus, spirituális hitek szerint a halállal „hazatérünk”: „Álomba merül és testéből kiszáll, fénytestét felölti, megtér honába az aranyló Ember, a Hattyúkirály. (Upanisadok)

Amit valóban megfigyeltünk, az az, hogy a halált álmokban tenger, tengerbe befelé menő csónak, hajó, szürkeség, félhomály, a lenyugvó nap fénye szokta jelezni. Általában békés képek ezek. Valóban arrafelé fogunk meghalni, amerre az álmaink vannak, ugyanis a tudattevékenység valószínűleg lassabban áll le, mint gondolnánk.

Ahogy egyéb testfunkciók is lassan állnak le. A megfigyelések szerint a halottnak nő a szőre, borotválni kell, a körme is nő, vágni kell.  Mi van akkor, ha egyéb életfolyamatok is lassabban állnak le? Ha valamiféle – jelenlegi műszereinkkel még nem kimutatható- agyműködés még mindig van olyankor, amikor már halottnak nyilvánítunk valakit? Van az elalvásnak is egy olyan szakasza, amikor még hallunk, de kintről már úgy tűnik, hogy alszunk. Tehát még halljuk a neszeket, de már nem tudunk válaszolni, ha halkan szólnak. Elringatózunk az álom vizeire szép puhán és csendesen. Mi van akkor, ha a halálnak is van egy ilyen szakasza: kintről nézve halott, belül még hall, érez, még ha álomszerűen is.

Gondolom, erre jutottak a tibeti bölcsek is, hiszen könyvüknek ez a címe: Bardo tö dol, azaz Hallás utáni megszabadítás. Azaz a halott mellé odaül a mestere, és a fülébe súgja, tudatosítja, hogy odaát, a bardo-létben épp hol jár, mi történik vele, és mit tehet megvilágosodása érdekében.  Ahogy sok álmodó sem ismeri fel, hogy csak álmodik, a tibetiek tudása szerint sok halott sem ismeri fel, hogy meghalt. Vannak olyanok szerintük, akik a halálukat mintegy öntudatlan állapotban átalusszák, átálmodják.

Mindez a lehetőség Shakespeare-t is elgondolkodtatta, bizonyos, hiszen Hamlettel kimondatta:

Meghalni – elszunnyadni-és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.

Sőt tudós Popper Péterünk is körül járta ezt a kérdést halála előtt, az utolsó könyvében (Sárkányok barlangja), és arra jutott, hogyha esetleg van még ilyesmi maradék életfunkció, akkor nagyon nem jó ötlet a hamvasztás, az nagyon fájhat, és az ember még csak jelezni sem tud. Így aztán a teste eltemettetése mellett döntött.

De innentől vannak a zárt ajtók. Mert mi van akkor, amikor még ez a maradék, álomszerű agytevékenység is leáll? Ezt élő nem tudja. Hiheti, de nem tudja.

Ha van vallásos értelemben vett túlvilág, az mindenképpen valami teljesen más lehet, mint amit eddig regéltünk róla. Egy teljesen új, harmadik változat.

Igaz, van néhány elgondolkodtató álom-jelenség. Pl. amikor úgymond eljönnek valakiért a túlvilágról. Tehát amikor még életében megálmodja, hogy egy rég meghalt rokona eljön érte a túlvilágról. De lehet, hogy ez sem misztikus dolog. Lehetséges az is, hogy csak így képiesül egy olyan belső folyamat, amit a tudattalan (álomtudat) már tud, de még nincs fenn a nappali tudatban: tehát a halálos baj, például a nyaki verőér lassú, alattomos bezárulása, ami egy hét múlva valóban teljességgel bezárul, és halálhoz vezet.
- Milyen az a világ, ahová érkezünk?

Ez a legnagyobb titok. Mindenesetre volt egy álmom a halott nagymamámmal, aki álmomban a következőket mondta:

Van túlvilág, de nem olyan, mint amilyennek a papok tanítják. De hogy milyen, azt nem tudom elmondani, mert nincs rá emberi szó. Nincs ott jó és rossz, és nincs félnivaló.
- Miért van szüksége az embernek a “kis halál” állapotra? Felkészülés ez a “nagyra”?

Az alvás során az ember pihen, lelkileg emészt. És igen, valójában megtanulja, hogy merje elhagyni azt, akit én-nek nevez, és amit nagyon testhez köt. Talán ezt az is igazolja, hogy a szorongó, esetleg haláltól rettegő ember elaludni sem mer. Nem meri rábízni magát a nagy létezésre, nem mer ráfeküdni a benne lévő végtelen óceánjára. Nem hiszi el, hogy megtartja. Nem hiszi el, hogy ha él örökké, úgy a jó, ha nem, úgy a jó. Hogy jól van, lesz, ahogy van.
- Mi a halál? Miért félünk tőle? Hogyan lehet feloldani a halálfélelmet?

Titok.

Azért félünk tőle, mert nem ismerjük.

A halálfélelmet a nappali életben feloldani nem lehet. És normális is. Az élet meg van fertőzve ezzel a haláldologgal. Az élet a 100%-osan halálos vírus. És az is kegyetlen tény, hogy mire erre ráeszmélünk, addigra már választási lehetőségünk sincs, eddigre már nyakig benne vagyunk. De igyekszünk úgy élni, mintha elfelejtenénk.

Az álmokban nincs halál, a lélek a saját halhatatlanságát tudja. Az idő végtelenül árad. Lehet találkozni lényekkel, istenekkel, akik azt az evidenciát sugározzák ki magukból, hogy: nincs halál.

Érdekes ez az örökké-érzet az álmokban. Ez sem egyszerű, hogy nem lehet vége.  Hogy végtelen.

Nekem az enyhítette a haláltól való szorongásomat, hogy álmaimban számtalanszor és különböző módozatokban láttam magam meghalni, és –most jön a lényeg -: eközben mindig éltem. Valószínűleg ilyen jellegű álmokból merítettük az örökké élő lélek képzetét.

De mi van akkor, ha ez csak abból fakad, hogy a haláltudat nálunk, embereknél jelent meg?A haláltudatot sokáig kizárólagosan emberi sajátságnak tekintették, ezért figyelemre méltó, hogy kezdetleges jeleit éppen azok az állatok (szarka, delfin, elefánt, szürkepapagáj) mutatják, amelyek mintha saját létezésükkel is tisztában lennének. Tehát, ha van én-tudat, van haláltudat. Az álmainkban viszont a tudatunknak az évmilliókkal korábban kialakult rétegeibe szállunk alá: ott nincs én-tudat, tehát evidensen nincs, nem lehet haláltudat se. Így tehát ez sem bizonyítéka annak, hogy nincs halál. Attól még lehet, hogy örökké élünk, de a vallások örökké élő lélekképzete, meggyőződésem, hogy az ilyen álomátélésekre épül.

Az is elgondolkodtatott, hogy a gyerekeknek a félhomályos, sötét szobájukban elalvás előtt gyakran megjelennek képek, szörnyek, szemek, rémek. Olyan mintha az álomképeiket „kijátszanák”, kivetítenék a külső térbe.

Továbbgondolva ezt eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha az ősi embernek hasonló módon működött a tudata. Tehát a külső térbe kilebegtette az álomképeit. Ezeket könnyen érzékelhette materializálódott istenekként, hiszen álmainkat nézve azokban bizony nagyon nem evilági lények lakoznak. Később ezekből az élményekből születtek a mítoszok, amiket még később leírtunk, és ráépítettük a vallásainkat.
- Hogyan tudunk elengedést gyakorolni, ha egy szerettünk távozik? Mi a gyász?

Ha valóban hívők és önzetlenek lennénk, akkor a temetéseken nevetnénk. Hiszen végre átment a szerettünk oda, abba a szebb világba, ahová reményeink szerint majd mi is távozunk, és ahol reményeink szerint kevesebb a szenvedés.

De ennyire nem vagyunk se hívők, se önzetlenek. Ez a túlvilág-kérdés gyanús és félős nekünk, és a gyászban magunkat siratjuk.

A gyász annak a folyamatnak a feldolgozása, hogy hogyan szokjunk hozzá ahhoz, hogy valaki ott volt, mozgott, érzett körülöttünk, és most nincs ott, és nem is tudjuk, hol van. Hogy megfogható, megérinthető, megszólítható volt, és most nem elérhető. Nincs jelen „darabra”. És azt, hogy sehol sincs, kódolni sem tudjuk. Annyira a „valami” világában élünk, hogy a „semmi” számunkra, embereknek kódolhatatlan és rémisztő.

A gyászfolyamat során eleinte nem hisszük el, hogy meghalt (álmodjuk is, hogy él), aztán akár mérgesek is leszünk rá, hogy miért tette ezt velünk, miért hagyott magunkra, aztán eszünkbe jutnak el nem rendezett dolgaink, ki nem mondott mondataink vele kapcsolatban (rémálmok), végül az marad, ami átmenthető és bennünk élőkben „továbbélethető” kincs kettőnk valahai kapcsolatából (fényes, békés álmok).

És persze magunkat is vissza kell e folyamat során abba a fura paradox tudatba ringatni, hogy úgy éljünk, mintha mi se történt volna, úgy éljünk, mintha a halál mindig csak mással történhetne meg, velünk soha.

Kérdező: Cs. Szabó Virág Goldspirit

A legutóbbi álomklubunk bölcsessége:

Amikor minden rendben van,

akkor minden rendben van.

Amikor baj van,

akkor baj van.

Ezt egy indián öreg bölcs tanította, és az emberek nagyon igaznak találták. Hisz ők is érezték-tudták ezt teljesen saját maguktól, csak nem tudták így megfogalmazni. Ilyen pontosan. Ilyen lényegbevájóan.

De lehet, hogy nem is ő mondta, sohasem, csak úgy véljük.

Lehet, hogy egy magyar ember volt. Mert mi nem vagyunk satnyábbak ám, mi is tudunk.

De hozzánk Attila tudatán át érkezett.

És teljesen igaz.

Álomklub – harmadik találkozás

Tehát a  3. álomklub időpontja szept 3., 17.00. Itt a link, amin lehet jelentkezni:

http://doodle.com/tfxtdrr3vkteqq2u

Figyeljetek arra, hogy ne csak a neveteket írjátok oda, hanem a mailcímeteket is, hogy  ha valami miatt elmarad, akkor tudjunk Titeket időben értesíteni.

Továbbá a múltkor valaki otthagyta a kabátját. Kb. 12-en voltunk, aki tudja értesítse az ismerősét, akiről tudja, hogy ott volt. A kabát szürke, vékony dzsekis anyagú, valószínűleg férfié. Jól jöhet még a gazdájának ősszel.

Érdekes este volt: Erzsi cipőjében pl. Éva indult haza, de aztán a cipőcsere -nagy nevetés közepette – megtörtént a felek nagy megelégedésére.

Na és persze Chagall

Chagall álmai

Ő is csak álmodozott. Nem is beszélve Shakespeare-ről.  Szentivánéji álom.

Oly szövetből
Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
Álomba van kerítve.
William Shakespeare

Ki az, aki nem álmodik?

Ki az, aki nem álmodozik olykor-olykor?

A látható világ a láthatatlanban születik.

Micsoda álmodó ez a Chagall!  Csodaálmodó.

Chagall-álom

Chagall - álom

És még az álmon túl is van világ:

Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.
William Shakespeare

Bár Tolsztoj szerint sok marhaságot összehordott ez a Shakespeare William.

Ez alábbi meg Cseh Tamásék véleménye a ravasz Shakespeare-ről:

Cseh Tamás dala Shakespeare-ről

Te még mindig álmodozol, lányom?!

gyermekálom
gyermekálom
Fotó: REUTERS/Ajay Verma

Mondom anyukámnak pár hete:

- A napokban megjelenik a nagy Nők Lapjához csatolva egy külön kis füzet, amit én írtam az álmokról. Körülbelül harminc oldal szépen megírva, fizetést is kapok érte, ahogy rendes emberhez illik.

Pár másodperces csend a vonal túlsó végén, majd anyukám – kissé ironikusan:

- Te még mindig álmodozol, lányom?!

Palya Bea itt elmondja, hogy megálmodta Cseh Tamás halálát előre




Milyen szép, milyen pontos ez az álom – kemény falas szomorúságában is. Még Tamás természeti lénysége (havasi pásztor -az az indiánosdi dolog) is benne van. Meg hogy még a halál is verssorokban, dalban jön – stílusosan, ahogy kettejükhöz illik, vagy munkaártalomként?.

Bea, öntudatlan-spontán egy balladával jelzi Tamásnak, hogy itt a férfi halála ideje.  Elénekli, hogy meg fog halni. Hogy elvégeztetett. Az ige múlt idős, az ember a sírból üzen: “Megházasodtam”.

Nem is voltak pedig kapcsolatban ez a nő és ez a férfi a hétköznapokban. Van talán valamiféle énekmondó világlélek, amin át, amiben ők mégis egy. Az álomlélek és a távozóban levő lélek az álom nagy tranzitcsarnokában összefut. Randi van. Művésztalálka. Munka. Sorokat kéne írni. Alkotni. Nem akármilyet. Életbe visszahozót, életre dalolót.

Orpheusz is eszembe jut, a dalnok, aki szép dalaiért cserébe ígéretet kapott halott kedvese visszahozására az életbe. De valamire a dal sem elég erős. Euridiké visszamegy halottnak. Ilyen ismétlődés ez?

Ebből az egy álomrészletből az is látszik, hogy Bea a dal erejével sok mindent rakott életbe. Számára a jó szöveg, a dal maga az élet.  Hisz a szöveg, a dal varázserejében. De beleütközik valamiféle nálánál nagyobb erőbe. Nem  jön az élet-sor.

És a dal ott van a kezdetnél, a kiteljesedésnél,  a végnél. Bölcsődal, szerelmes dalok, siratóénekek.

És az, hogy ki előtt jelenik meg a távozó ember lelke, az fontos? Miért pont Bea álmodik vele?  Lehet ennek jelentősége?

És ahogy Bea oda akar írni valami életet, élet-sort még a vers végére, ahogy József Attilával íratta oda az analitikusa

ez után az eredeti  zárás után: ” így hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez”

ezt: “vagy vess el minden elvet, és remélj hű szerelmet, hisz mint a kutya hinnél abban, aki bízna benned…”

Ezek a kényszersorok a sorssal szemben sehogyan se látszanak életbe sikerülni. Bea meg akarja menteni Tamást. Ha sikerülne odaírni azt a sort, ha sikerülne…áthelyezni

Ezen a soron múlna? Miért a legegyszerűbb dolgok véresen lehetetlenek?

A tranzitból két irányba távoznak.

Szép arcát gyengéd nap csókolja,
Hozzáhajol az erdő lombja.
Szél szelíd szava búcsúztatja,
Felkészíti az útra,

Ahonnan senki soha
Nem küld jelet, nem tér vissza.
Hiába várom,
Tudom, örök a hosszú álom.

Ossian