Palya Bea még nem tudta, hogy meghalt Cseh Tamás, még senki sem tudta, talán még maga Tamás sem, amikor Bea álmában odajött hozzá az énekes elbúcsúzni tőle. Pedig nem is voltak kapcsolatban a hétköznapokban.
Van talán valamiféle énekmondó világlélek, amiben ők mégis egyek, és így tudnak egymásról akkor is, ha a mindennapokban nincsenek kapcsolatban? Vagy tán annyi történt, hogy Bea álomlelke és a távozóban levő lelke az álom nagy tranzitcsarnokában összefutott.
Az álomban először megpróbálta Bea visszatartani a halál felé távozó lelket. Sorokat próbált összerendezni, rímeket, ritmust, amolyan életbe visszahozó, életre daloló szöveget akart alkotni.
Orpheusz is eszembe jut minderről, a dalnok, aki szép dalaiért cserébe ígéretet kapott halott kedvese visszahozására az életbe. De van, amihez a dal sem elég erős. Euridiké visszamegy halottnak.
Mert végül az történik az álomban, hogy Bea öntudatlan-spontán egy balladával jelzi Tamásnak, hogy itt a férfi halálának az ideje. Elénekli, hogy meg fog halni. Hogy nincs mit tenni. Hogy elvégeztetett.
Ebből az álomból az is látszik, hogy Bea hisz a dal varázserejében, ahogy József Attila analitikusa is hitt ebben, amikor kicseréltette József Attilával ezt a sort: ” így hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez”, erre: “vagy(…) remélj hű szerelmet, hisz mint a kutya hinnél abban, aki bízna benned…”.
De ahogy ő is, úgy Orpheusz is, Bea is beleütközött valamiféle nálánál nagyobb erőbe: a sorsba, a halálba.
Tamás és Bea a lélek tranzitvárójából végül két irányba távoztak: Tamás a halál felé, Bea az élet felé.
Azért mégiscsak különös, hogy Palya Beához odament elbúcsúzni Cseh Tamás Bea álmában.
| Szép arcát gyengéd nap csókolja, Hozzáhajol az erdő lombja. Szél szelíd szava búcsúztatja, Felkészíti az útra, Ahonnan senki soha |
||
| Ossian | ||
