A beavatás szót misztikus légkör lengi körül. Ahhoz, hogy megértsük mit jelent, meg kell különböztetnünk a beavatás rituáléját, a valódi, lélekszinten végbemenő beavatódási folyamattól.
Mindkét esetben „átlépést” jelent egy magasabb tudati, spirituális létállapotba, de míg a rituálé adott esetben csak puszta formalitás marad, a belső beavatás lényegileg történik meg, és a hatása előbb-utóbb érzékelhetővé válik a mindennapi életben. A beavatott életminősége, gondolkodása, világlátása, gyakorlati, mindennapi életvezetése megváltozik. Másképp látja önmagát és a világot, amiben él.
A beavatás rituáléjának levezetése szent emberek, papok feladata ezer évek óta. A katolicizmusban például beavató szertartásnak tekinthető a keresztelés, a bérmálás, a szent házasság megkötése. Bármely rituálé célja a lélek magasabb, szellemibb szintre „ugratása”, szent cselekedetek elvégzésével.
Csakhogy ez olykor – minden igyekezet ellenére – sem történik meg: zajlik a szent szertartás, és a beavatandó lelke meg sem rezdül.
Nagyon sokan vallják, hogy nem vallásosak: „Nem vagyok én templomba járó ember!”. Vagy soha nem érezték ennek a szükségét, vagy puszta formalitást látnak benne: „rendes ember elmegy vasárnap a misére”, és ebből – a szülők, nagyszülők által meghatározott gyermekkorból kinővén – többé nem kérnek.
Pedig a hit nagyon fontos lelki tényező. Aki ember, hisz valamiben. Valaki a fizikai erejében, más a pénzében, a szerelemben, a szeretetben, az erotika hatalmában, az eszében, az agyafúrtságában, a szépségében – kinek-kinek eszméi és vérmérséklete szerint.
Az álmok segítségével mindannyian visszatalálhatunk a hitek ősforrásaihoz. Az álmok hozzásegítenek minket ahhoz, hogy a hit ne valahol „kint” legyen, amiről mások, papok beszélnek nekünk, hanem azt, mint belső valóságot, mindennapi lélekkenyerünket legyünk képesek felismerni. Innentől fogva semmit nem kell „elhinnünk”, mert kintről valaki agitál, hogy higgyük már el, hanem tudni fogjuk, hogy úgy van, mert megtapasztaltuk – az álmainkban.
Olyan emberek álmaiban jelenhetnek meg szent, vallásos képek, akik nappali tudatukkal tagadják, vagy nem tartják elég fontosnak a szakralitást, a spiritualitást, a hit erejét. Mintha arra akarnák figyelmeztetni az álmok az álomgazdákat, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”, hanem igenis vannak lelki szükségletek is.
Valamint vannak olyan érzékeny lelkű emberek is, akik mintegy le tudják követni, hogy hol tartanak a lélekútjaikon, mi miért és miért éppen úgy történik az életükben, ahogy történik. Számukra az álmaik további önismereti anyagot szolgáltatnak.
A beavatásálmok érzékeny belső műszerként jelzik, hogy az álmodó megérett egy magasabb lelki osztályba lépésre saját belső, mágikus „önátalakító” képessége révén. Az álomban szent emberek és tárgyak veszik körül, imamormolást hall, áldozatot mutat be, esetleg ő maga az áldozat, feláldozza saját régi énjét. A beavatás élet és halál finom mezsgyéjén történik, gyakran halálközeli élmény.
Az álmodó megjelenhet új ruhával, új külsővel, esetleg új nevén szólítják. Tanításokat kap, melynek során különleges mágikus külsejű tárgyakat adnak neki át, olyan írásjeleket lát, amiket soha addig, és érti a szavukat. A tanítás olykor telepatikus úton folyik. Hallhat egy „varázsmondatot” is, amely az önértelmezésében és a következő életszakaszában segíti majd.
Ezek a szertartások azok lelkében is lejátszódhatnak, akik nem emlékeznek az álmaikra. Ők már csak a gyümölcseit élvezik ennek a belső folyamatnak. Észreveszik, hogy másképp gondolkodnak, éreznek bizonyos dolgokkal kapcsolatban, más formákhoz, színekhez vonzódnak. Az ősbizalom érzete kezdhet kibontakozni, majd egyre erősebbé válhat. Az ősbizalom leginkább úgy „fordítható le”, hogy ez a világ –minden gyötrelme, nehézsége, torzsága ellenére – mégiscsak úgy jó, ahogy van, valamint, hogy a létezés több mint a test, az általunk fizikális valóságként érzékelt világ.
A magas szinten beavatott ember tán legnagyobb tudása a rábólintás arra, ami van, mert tudja, hogy –bár vágyhatunk rá – semmi másképp nem lehet, csak éppen úgy, ahogy lennie kell. Nem harcol többé önmagával, a világgal, hanem belesimul a létezésbe. Kibékül a sorsával.
