Rémálom az, amiben rettegünk, félünk; menekülünk, üldöznek, de nem tudunk elfutni; árnyak, rémek, vadállatok jelennek meg, és fenyegetően lépnek fel velünk szemben. Vagy éppen semmi látványosan rémisztő elem nincs benne, csak éppen a hangulata nyomasztó valamiképpen.
A rémálmok átélése során olykor testileg is leizzadunk, nyöszörgünk, csikorgatjuk a fogainkat, az ágyban kapálódzunk, gyorsan vesszük a levegőt, csapkodunk a karjainkkal, nyugtalanul forgolódunk. Néha kiabálva, sírva, sikítva ébredünk fel belőlük.
Rémálom az, amiből felébredve és észhez térve –ez utóbbi ilyenkor nehéz is lehet- az az első normális gondolatunk, hogy „de jó, hogy csak álom volt”.
Rémálom az, ami eléri, hogy nem merünk visszaaludni, nehogy folytatódjék, sőt a rákövetkező estéken sem merünk esetleg álomba szenderülni. Ugyanis valóban képes visszatérő jellegűvé válni.
A rémálmok tehát alvászavarokat okoz(hat)nak. Három-négy szívósan visszatérő, negatív álomélmény pedig elegendő lehet ahhoz, hogy ne merjünk már elaludni sem.
Rémálom tehát az, ami az álmodó számára rémes. Szörnyen. Magán krimi, horror-mozi, amelyben biztosított a teljes átélés. És valószínűleg mindenki váltott már rá jegyet.
Miért jelentkeznek rémálmok?
Mondhatni normális a létük, hiszen világunk a jó és a rossz dualizmusára épül. Tehát az olykor-olykor előforduló álombeli rémélmény normálisnak tekinthető, ugyanúgy ahogy a nappali életünkben is jelentkeznek jó és rossz élmények.
Rémálmainkban a félelmeinkkel, bizonytalanságainkkal, feloldatlan szorongásainkkal küzdünk. Álombéli rémségeink össze vannak tehát fűzve a mindennapjainkban átélt eseményekkel, érzelmi átéléseinkkel. Gyakorlatilag ezeket emésztjük lelki szinten, és ennek a folyamatnak a képi megjelenése az álom.
Ha a nappali világunkban csak a jót, a szépet, a nemeset, a fényeset kívánjuk észrevenni, akkor a rémálmok mintegy “bebillentik” a tudatunkat. Elkezdenek minket foglalkoztatni az élet árnyoldalaival, tehát pontosan azzal, amit nappal nem akarunk látni: a saját lelkünkben és / vagy a világban általában benne lévő rosszal, indulatainkkal, szorongásainkkal.
Vannak olyan emberek, akiknek az álmai lehatolnak a mesék, mítoszok ősforrásainak vidékére, ahol az élet ősmintái lakoznak. Az ilyen álmodók a dualizmus nagy “játszmáival”: az ősjóval és az ősgonosszal, a keletkezéssel és az elmúlással egyaránt találkozni fognak. Világok keletkezését és szétporladását, özönvízszerű katasztrófákat, elszabaduló, pusztító, lebontó őserők rombolását élik át.
Míg egy-egy ritkán jelentkező rémálom “belefér” az életbe, a nagyon erős álomtartalmak, továbbá a rendszeresen visszatérő rémálom mindenképpen figyelmünkre érdemes. Valami nehezen emészthető történés van az életünkben, tán valami trauma ért frissen minket, esetleg régóta cipelünk fájdalmakat.
A rémálom jelzi, hogy valamit, esetleg éppen önmagunk helyzetét, a tudatunkban már hosszan tartóan túlontúl szépnek, nemesnek, jónak, helyén levőnek ítéltünk meg, ellendülve így a valóságtól. Már régóta letagadunk magunk elől valami bántót, fájót, rosszat. Túl fényezett tudat pedig túl nagy árnyékot szül a másik oldalon, ami rémálmokban jelentkezik.
Ha a tudatunkban valamely irányba kibillenünk az életünk, dolgaink megítélésében, megélésében, akkor ez a mély-tudatunkban ellenképeket, ellenérzéseket, ellengondolatokat fog szülni. Nem azért, mert az lesz az igaz, amit az álom, álmok mutatnak, hanem azért, hogy ellensúlyozza a tudat hamis érzéseit, elgondolásait.
A rémálmok jól diagnosztizálhatóan, egyértelműen mutatják a tudati ellendülést, elszállást a valóságtól. Keményen, erőteljes érzelmek (félelem, rettegés) segítségével figyelmeztetik az álomgazdát arra, hogy a tudatával valamit nagyon rosszul gondol. Továbbá arra is, hogy vizsgálja meg az életét, és ha kell, keressen szaksegítséget a megoldatlan problémáihoz, feloldatlan lelki konfliktusaihoz.
Tipikus rémálmok a teljesség igénye nélkül:
„Ellopják, illetve elhagytam a táskám, irataim. Nem találom az autóm. Kihullanak a fogaim. Halottként látom magam. Futok, de nem tudok mégsem, pedig üldöznek. Szakadékba zuhanok. Férfiak üldöznek. Betörő jön be a lakásba. Vadállatok törnek rám.”
Mit tehetünk, hogy ne térjen vissza a rémálom?
Érdemes mély kutakodással utána menni önmagunkban annak, hogy „mitől is félek”? Minden támadás mögött félelem van ugyanis. Azaz bizonyos belső energiáim azért támadnak rám, mert félnek, hogy normális módon nem jutnak szóhoz, azaz el vannak nyomva, vagy egyenesen halálra vannak ítélve.
Vizsgáljuk meg az életünket, ki, mi ijesztett meg; mitől, kitől szorongunk, félünk.
Ha a félelmünknek nevet adunk, azaz kitaláljuk a titkos nevét, mint a mesebeli gonosz törpének, akkor azonnal elveszti a minket fenyegető hatalmát. Miért? Mert meg tudjuk nevezni, azzal fel tudjuk emelni a tudatunkba.
Ellazult meditatív állapotban idézzük magunk elé belső rémünket és kérdezzük meg tőle: Ki vagy te, és mit akarsz? Ha rájöttünk az üzenetére, akkor a rémálom megszűnik.
Ha egyedül nem sikerül dűlőre jutnunk, vagy a rémálmok erőssége, tartóssága már a pszichés egyensúlyunkat fenyegeti, mindenképpen keressünk segítséget: menjünk el terápiára.
A gyerekek (is) erős segítségre szorulnak, ha rémeseket álmodnak, főképp akkor, ha ez rendszeressé válik. Beszélgessünk velük, játszassuk őket, rajzoltassuk le az álmukat, és ezzel párhuzamosan nézzünk utána, mi történhetett az életében, mitől fél, mitől szorong.
Ha ezekkel a módszerekkel sem sikerül segítenünk, akkor keressünk számára gyerekpszichológust.
Senkit se szabad szenvedni hagyni.
Egészen addig nem jelentkeznek majd a továbbiakban rémálmok, amíg nem akarjuk újra figyelmeztetni magunkat az éjszakai tudatunk bölcsességével valamire, ami előtt a nappali tudatunk jó szorosan összezárta a szemét, illetve amíg nem jön újra az életünkbe valami erős szorongást, félelmet kiváltó, nehezen feldolgozható esemény.
Bár lehet, hogy a korábbi belső fejlődésünk következtében egyre kevesebb életbeli dolgot érzünk majd magunkkal kapcsolatban ijesztőnek, így kevesebb rémálmunk lesz.
