Egy nap rádöbbentem, hogy kizárólag a szavaink, a nonverbális kommunikációnk és a cselekedeteink azok a lehetőségek, amelyek képesek hidat verni két tudat között, amely tudatok ezek nélkül a lehetőségek nélkül végtelen keserves magányra lennének ítélve.
És az nagyon rossz lenne. Magányosnak, önmagamba zártnak lenni rossz. Tapasztaltam már, hogy egy-egy jó beszélgetés feltölt, hitet, lendületet ad; érezni lehet, hogy nem vagyok egyedül, van, aki szívén viseli a sorsomat, hisz bennem, tán jobban, mint én magam, és ha kell, a szárnyai alá vesz, mint kiscsibét a tyúkanyó.
Ahhoz, hogy társakra találjunk, meg kell nyíljunk valamiképp, azért, hogy kiáramolhassunk, és azért, hogy beáramolhasson belénk a másik lénye, világa.
Amikor ennél a pontnál jártam a gondolataimban, akkor hasított belém a felismerés, hogy mennyire, de mennyire nem mindegy, hogy hogyan kommunikálunk.
Mert ahogy hidat verni és kapcsolatban lenni segítenek a szavak, úgy képesek éket is verni közénk, háborúskodásba taszítani.
A „kinek van igaza”- játszma tűnik a legfélelmetesebbnek, legelkeseredettebbnek, legrombolóbbnak.
Merthogy nem volt még ember a földön, aki ne úgy vélte volna, hogy az ő igaza egyben AZ igazság is a Földgolyón.
Az ember izgága, hatalomra törő, könnyen sértődő, ágálásra hajlamos lény. Ha már itt van a földön, bár nem kérte, és annyi nyűgje, baja, nincstelensége van, legalább igaza hadd lehessen már! Ha ezt gyakran előadja, akkor végül már csak igaza lesz neki, de egyetlen embere se, mert senki élő nem bírja ki mellette.
Modern korunkban van egy fényforrás a kommunikáció bonyolult labirintusában: az asszertív kommunikáció.
Ez azt jelenti, hogy magabiztosan, határozottan, őszintén képviseljük a kommunikáció során az érzéseinket, véleményeinket, igényeinket, de semmiképp nem agresszívan, nem a másikat megtámadva, őt nem kritizálva, nem bírálva, hanem nagy odafigyeléssel az ő érzelmi igényeire, véleményére, őt tisztelve.
Sajnos, elnézve a chatet, a netet, a facebookot, a hozzászólásokat, az emberek többsége életében nem hallott az „asszertív” szóról. Aki hallott, és üdvözli is, „élesben”, konkrét, érzelmileg telített helyzetekben mégse tud így kommunikálni. Nem csoda, ugyanis nem ehhez vagyunk szokva vagy több ezer éve. Nem jár az asszertív szófordulatok szerint se a tudatunk, se a szánk. Főképp azért nem, mert alá- fölé rendeltségi struktúrákban tanultunk meg élni, élve maradni.
Az asszertív szófordulatok valahogy így hangoznak:
Nekem rosszul esett az, hogy … (itt a tényleges történések szerepelnek).
Én úgy érzem, hogy…
Ez nekem fájt.
Félek, amikor te…Megtennéd, hogy…?
Köszönöm, hogy …, de ez nekem most nem….
Értékelem, hogy … ugyanakkor… (itt finom jelzés történik a határhúzásra).
Értem, hogy…, de… (itt finom határhúzás, nemet mondás következik)
Kevésbé lennék ideges, fruszrált, ha…
Vannak asszertív kommunikációs tréningek is, és vannak emberek, akik lelkesen járnak ilyenekre. Lehet, hogy sikerül is ezt a kommunikációs módszert a gyakorlatban megvalósítani néhány embernek. És valóban üdvös lenne, ha az egész emberiségnek sikerülne így kommunikálni.
Most a kisördög kuncogni kezdett bennem, elképzeltem egy vérbeli maffiózót, aki asszertív kommunikációs tréning után egy éles helyzetben így szól az általa kivégzendőhöz valahol a város szélén éjszaka:
“Igazán hasznosnak, lebilincselőnek tartom, amit arról mondtál, hogy miért szeretnél tovább élni, meg is értelek, hálás is vagyok neked, hogy a bizalmadva avattál, és megosztottad velem a gondolataidat, de sajnos nincs időm most mélységében mindezzel foglalkozni, és sajnos nem tudok én megoldás lenni a problémádra. (És akkor itt lelövi.)
Bocsánatot kérek mindenkitől az iróniáért, de az emberiség zömén olyan lenne az asszertív kommunikáció, mint fényes cukormáz a romlott, bűzös ételen.
Arra akarok ezzel kilukadni, hogy legalább valamennyi belső jóság nélkül az asszertív kommunikáció nem fog soká kitartani egy emberen se mázként.
Mint ahogy olvastam a kémekről, hogy őket főképp azért (is) kínozták, mert a fájdalom egy fokán nem a kémként jól használt idegen nyelven, hanem az anyanyelvükön ordítottak fel, ami által azonnal le is buktak.
Tehát érzelmileg erős helyzetben a csak felvett asszertiv nyelv el fog tűnni, és előbukkan az eredeti habitus.
Van más gond az asszertív nyelvvel. Az, hogy mindkét félnek beszélnie kell. Használhatatlan ugyanis akkor, ha a másik egy dúvad, és meg is akar ebben a státuszában maradni.
Egy kedves barátnőm jut eszembe, aki egy nagyon nehéz pasiba botlott az életútján. A férfi könnyen és egyik pillanatról a másikra ingerült lett. Így ment ez éveken át, míg a barátnőm ezt megelégelvén elment egy asszertív kommunikációs tréningre (igen ő, nem a férfi), hogy megtanulja, hogyan közölje úgy az igényeit, vágyait, érzelmeit, jogait, hogy ne csessze fel a férfit. Mert olykor már félt is tőle.
Elvégezve a tréninget, felvértezve annak a kifejezés – arzenáljával, a barátnőm a megfelelő pillanatban mondani is kezdte, hogy: az az érzésem hogy…, én úgy látom, én úgy szeretném, értem, értékelem, hogy te, de én…
A férfi hökkenten hallgatta egy darabig, majd ingerülten ráförmedt: Hogy te milyen egy egós picsa vagy! Most is mit hallok percek óta, hogy „én!, én!, én! és én”, hogy te hogy érzel, te hogy látod, te hogy értékeled! Jó lesz, ha sürgősen leállsz ezzel!
A fenti példából is jól látható, hogy az asszertív kommunikációban is könnyedén lehet hibát találni.
Gondolkodtam azon, hogy írásban könnyebb-e asszertívan kommunikálni.
Az eredmény kettős.
Mert egyrészt igen, hiszen amit leírunk egy gmailben, azt normál esetben átgondoljuk. Tehát higgadtabbak vagyunk. A másik fél nem szól bele, így mi nem idegesedünk fel, nem emeljük fel a hangunk. Egész szépen, összeszedetten tudjuk leírni, amit akarunk. Míg élőszóban könnyen elszabadulhatnak az indulatok.
De van más eredményem is. Az, hogy a láthatatlanság védőfala, sőt sokszor álnevek, álarcok mögé bújva mérhetetlenül kifröcsköl az emberek lélekgennye másokra. Nem tudják tartalmazni az érzelmeiket, nyugtalanságaikat, minél hamarább meg akarnak szabadulni tőlük, így kiöntik arra, aki éppen arra jár. A „legszebb” példa, amikor valaki egy durva, ingerült kirohanása után odaírja a hozzászólása végére, hogy Szép napot!, ami ilyenkor valójában a „Fulladj meg, ott, ahol vagy!” Húzz el innen a p…-ba, te hülyegyerek! -et vagy ehhez hasonlókat jelent.
Ami még gond az online kommunikációval, hogy a gesztus, a mimika főképp írásban nincs jelen. Vagy alig: a kis emóciós jelek szolgálnak erre. Mivel a gesztus, a mimika, a tekintet nincs jelen, így óriási a félreértési lehetőség, és ebből sértődéshegyek képesek nőni.
A lányaim határozottan letiltották, hogy komoly családi, lelki témákat írásban beszéljünk meg. A telefon már jobb, ott legalább a hangerőt, a hangsúlyt hallja az ember. A videochat még egy fokkal jobb, de a legkevésbé kárt okozó az élő jelenlét ugyanabban a térben.
Van néhány barátnőm, akivel képes vagyok asszertíven rendezni írásban egy-egy konfliktusos kérdést. De ehhez az az alapállapot kell, hogy alapvetően igyekszünk empatikus, odaforduló emberek lenni, akik tisztelik a másikat, és akiknek fontos, hogy a kapcsolat jó minőségben fennmaradjon.
Az egyikük amikor én túltengtem volna kommunikatíve chaten, finoman jelezte, hogy “Ildikó, még tíz percem van rád, utána kliens jön hozzám”. Én mondtam neki, hogy oké, megértem, de szeretném kérni, hogy amikor majd lesz ideje, akkor minderre térjünk vissza, mert nekem még nem állt össze a kép.
A másik, akkor éppen távol levő, barátnőmnek leírtam chaten, hogy hónapokkal korábban rosszul esett nekem, fájt, hogy amikor lelkileg hosszan beteg voltam ( négy szerettünk halt meg rövid időn belül), akkor felém se nézett. Annyira mélyen fájt ez, hogy csak most vagyok képes leírni neki. Ő azt válaszolta, hogy megérti, hogy ez nekem rosszul esett, és így utólag nagyon sajnálja, de ő azt érezte, úgy vélte akkor, hogy nekem egyedüllétre van szükségem. Félreértette tehát a helyzetet. Később hozzátette, hogy talán félt is attól a mély szomorúságtól, ami engem akkor körüllengett, félt hogy lehúzza őt is, és nem tud a családjára, a karrierjére koncentrálni. Pár nap múlva megírta, hogy sokat gondolkozott, és a továbbiakban sokkal jobban fog igyekezni gondozni a barátságunkat, mert értékesnek tartja, és köszöni, hogy a csalódottságom ellenére sem tettem ki őt a barátságunkból.
Látható, hogy vannak emberek, akik között valóban működik az asszertív kommunikáció.
És valóban jó lenne, ha egyre több ember válna nemcsak a kommunikációjában asszertívvá, hanem lélekben is jobbá. De ez sajnos tán csak olyan álom, mint a világbéke.